Viaszkönnyek (egyenlőre darabokban)

Viaszkönnyek
Élet lángja fel-fellobban
Csontkemény testünket áthatja
Tudatunk feltámad azon nyomban
De még minket senki nem láthat
Túlvilági erő minket áthat
Táncolunk, csak táncolunk
Amíg a végzet leple ránk borul
Összetört szívünk nem dobban többé
Sikoltunk és tekintetünk az egeké örökké.

Történetünk Skócia mítoszokkal teli vidékén kezdődött egy évszázaddal ezelőtt. Viharos, nyugtalan éjszaka leple borult a tájra. A fákat tépdelte a szél miközben folyamatos hullott az eső. A sötét rengetegben hirtelen két ember tűnt fel. Rohantak árkon-bokron át. Félelmet nem ismerve törtek előre a sötétben nem törődve azzal, hogy a szél az arcukba csapta jéghideg esőt. Nem messze mögöttük fény gyúlt ijesztő árnyékokat adva a fáknak.
-Keressétek őket! Nem lehetnek messze! –kiáltotta egy hang.
Szintén emberek voltak, akik valószínűleg a menekülő két alakot üldözték. Rendőr egyenruhát viseltek, kezükben lőfegyvereket tartottak. Egyikük hozott egy lámpást, hogy jobban lássák a menekülőket, de az erdő vadsága megnehezítette a dolgot. Közben a két ember egy kerítésnek ütközött. Nem tudták mire vélni. Régi vasrácsos kerítés volt, csomó hegyes dárdával.
-Most mi legyen? –Mondta az alacsony, kövér fickó, akinek egy bőrtáska volt a kezében.
-Másszunk be! A zsernyákok nem fognak ide követni. –magyarázta a magas, sovány borostás arcú társa.
A szörnyű időjárás ellenére sikerült megbírkózniuk az akadállyal, ámbár néhány darab leszakadt a kabátjukból. Nem sokkal utánnuk értek oda a rendőrök a kerítéshez, de ők másképp reagáltak a kerítés láttán. Az egyik rendőr szemügyre vette a kerítésen ragadt ruhadarabkákat
-Őrmester úr!
-Mi az, fiam?
-A rablók átmásztak a kerítésen.
-Úristen! Remélem ez nem az a birtok, amire gondolok…kövessenek.
Azzal elindult a kerítés mentén. Emberei látták rajta a feszültséget, de nem szóltak, amíg el nem értek lekerített terület kapujához. A gótikus hangulatú vaskapu két szélét kőoszlopok tartották, amiken angyalszobrok álltak. Az angyalok a szakadó eső ellenére is méltóságteljesen mutattak ellentétben a rongyossá ázott bűnüldözőkkel. A lámpást hordozó közlegény egy pillanatig habozott, végül megszólalt:
-Ez Feewald professzor birtoka.
-Tehát jól gondoltam. –válaszolta az őrmester.
-Mi olyan különös ebben? –kérdezte a másik kettő rendőr.
-A kapu egyenesen Feewald professzor viaszmúzeumába vezet. –válaszolta az őrmester.
-Viaszmúzeum?
-Nagyon furcsa dolgok történnek abban a múzeumban. Állítólag…
Elég! –szólt közbe az őrmester. –Szót se többet. Reggel visszajövünk. A gazemberek innen nem juthatnak ki egy könnyen ilyen időben.
A lámpást tartó közlegény csalódottan lesütötte a szemeit. Az őrmester mogorván bámulta egy darabig a kaput, majd intett beosztottjainak, hogy mehetnek vissza. A kis csapat elindult bőrig ázva vissza a civilizációba.
Ezalatt a két rabló betört a birtok közepén álló kastélyba. Belül lakatlannak tűnt, senki nem reagált a robajra, amikor bedöntötték a bejárati ajtót. Minden szobát átkutattak, de nem találtak semmi értékeset. Találtak konyhát sok mosatlan edénnyel, egy könyvtárat, egy üvegházat mindenféle tudományos berendezéssel, de se egy ékszerrel teli láda vagy páncélszekrény. Végül egy lépcsőhöz értek, amely lefelé vitte őket egy ajtóig, ami zárva volt. Értékes holmik reményében ezt is betörték, ám ekkor megdöbbentek a látványtól, ami eléjük tárult. A gyengén megvilágított teremben egy tucat ember bámulta őket. Amikor közelebb léptek, akkor vették észre, hogy csak bábuk. Mindegyikük hideg tekintetét vetette rájuk, mintha csak tudnák hogy milyen bűnöket követett el a két gazfickó. Mozdulatlanul álltak a leterített vörös szőnyegen. Mindegyikük elegánsan fel volt öltöztetve.
-Milyen csúf képe van ennek a kis libának. –mondta nevetve a cingárabbik rabló közben bökögetve az egyik bábu arcát, amely egy fiatal lányt mintázott. Szemüveges volt, sötétzöld kabátkája alatt világos színű matrózblúzt viselt, amely kendővel volt átkötve.
-Figyelj, Jimmy! Szerintem tünjünk el innen! –mondta a kövér fickó, akit szemmel láthatóan idegesített ez a bizarr terem.
-Nyugi, Walter! Ezek csak bábuk. –nyugtatgatta Jimmy majd elindult felé. –Ennyi és végük van. –azzal ellökött egy bábut. A figura földet érve darabokra tört.
-Gáháháhá! Nehogy megijedj ezektől a szobroktól! –nevetett Jimmy, mire társa is rákezdett. Az öröme hamar elszállt, mert Jimmy mellkasán hirtelen egy penge fúrodott át. Holtan rogyott össze. Mögötte állt az a szemüveges lány, akit Jimmy az imént gúnyolt ki. Arca nem mutatott érzelmeket, késéről csepegett áldozatának vére.
-Ez nem lehet! Te egy bábu vagy! Ez lehetetlen! –esett kétségbe Walter, majd hátrált a bejárat felé.
-Jobb lett volna, ha a barátja hallgat magára. –szólt valaki a háta mögül. Walter megfordult, hogy szemügyre vegye. Ekkor két alakot pillantott meg. Az ajtó melletti bábut, aki mosolygott, és egy idős férfit. A férfi szürke mellényt és nadrágtartót viselt. Szemüvegének lencséje olyan vastag volt, hogy szemét nem lehetett látni.
-Ti senkiházi halandók nem tehetitek be a világomba megtorlás nélkül a lábatokat. –folytatta az öreg. Walter válaszra nyitotta a száját, de ekkor kellemetlen érzés hasított a mellkasába. Amint odakapott, látta, hogy bőrkesztyűje tiszta vér lett, és hogy egy penge éle áll ki a testéből. Másik kezéből kiejtette a kistáskát, majd ő is összeesett. Nem mozdult többé. A kistáska kinyílt ahogy földet ért és kidőlt belőle a tartalma. Nyakláncok, karkötők, drágakövek.
Az öregember ennek láttán gonosz kacajra fakadt. A két bábu megvetően nézte a két halott rablót, akiknek teste lassacskán vérbefagyott. A szemüveges lány az ajtó mellől hozott egy seprűt és lapátkát, majd feltakarította az összetört bábut. Kint továbbra is esett eső és erősen fújt a szél. A hazafelé tartó rendőri erők sejtették ugyan, de nem gondolták mik folynak a kastélyban. Másnap reggel a kapu előtt találták a két rablót. A holmijaik nélkül, meztelenül feküdtek a sáros földön.
Napjainkban.
Sütött a nap, az égen fátyolfelhők úsztak. Így az erdőt sokkal barátságosabban látta Noah az autó ablakán keresztül. A városi terephez szokott autó kellemetlenül rázkódott a göröngyös földúton.
-Hogy fogunk innen télen kijutni? –kérdezte Noah édesanyjától, aki vezetett. Közben igazgatta sötétkeretes szemüvegét.
-Jaj, ne legyél már ilyen, kicsim. –válaszolta sóhajtozva az anyuka. –A bácsikád, Augustus Feewald, ránkhagyta a birtokát. Van egy kastélyunk és te a rossz úttal vagy elfoglalva.
-Anya…hiába van kastélyunk, ha el leszünk zárva a civilizációtól.
-Noah Cromwell. Ha nem fejezed be most rögtön, esküszöm kiteszlek az út szélére és jöhetsz gyalog.
-Jól van, nah.
-Augustus bácsi tudós volt. Biztos vannak könyvei és bigyói, amik neked valók. –bíztatta fiát.
-Merem remélni. –jött a bizalmatlan válasz.
Csakhamar odaértek annak a birtoknak a bejáratához, ahol 100 éve megtalálták Jimmyt és Waltert. Az angyalszobrokat megkoptatták az évek, a kerítés vasai is rozsdásak voltak.
-Mit szólsz? –kérdezte az anya kiszállva a kocsiból.
-Minden klassz leszámítva a… -mondta Noah és a kapufelé mutatott. A kaput egy koponya alakul zár fogta össze.
-Hűha…elég kísérteties. Vajjon találkozunk szellemekkel is?! –mondta az anya, majd megsimogatta a fia buksiját. A nagy bronzkulccsal kinyitották a kaput és beléptek a korántsem hagyományos udvarra. Az öreg fák nyikorogtak, recsegtek-ropogtak üdvözölve cromwelléket, az utat még a tavalyi avar borította. Elég sokat kellett gyalogolni, amíg elértek a kastélyig. A kastély egy főépületből állt, amihez csatlakozott egy torony, egy hosszabb sokablakos terem és egy üvegház amelyet futónövények borítottak. Cromwellék szemügyre vették a viharvert szökőkutat, amely a bejárathoz vezető főlépcső előtt állt. 7 gyermeket mintázott. Mindegyikük száján jött volna ki a víz, de látszott, hogy már jó ideje nem volt működtetve. „Érdekes” –gondolta Noah, majd követte izgatott anyját a bejárati ajtóhoz. Az ajtó felett díszes betűkkel a következő feliratot pillantották meg: Viaszmúzeum.
-Viaszmúzeum? –gondolkodott hangosan Noah.
-Egy kiállítás, amin embereket ábrázoló viaszbábúkat mutatnak be. Általában híres embereket. Augustus rajongott az ilyesmiért.
-Ez egyre rémesebb…nos, bemegyünk, Mama?
-Egy pillanat...
A kulcs erősen kattant a zárban, az ajtó nyikorogva kitárult betöltve hangjával a hallt. Mindenen vastagon állt a por. Anya és fia letették poggyászaikat a földre. Mrs Cromwell széttárta karjait és Noahra mosolygott.
-Isten hozott!
-Kissé dohos…
-Gyere, nézzünk körül.
Először a recepciós pultot tanulmányozták. A mögötte lévő szobában sok fogast és cípőtartót találtak. A következő helyiség a bálterem volt, amely kitette az egész sokablakos épületet. Giccses csillárok lógtak a plafonon, amelyek a világítást adhatták az estélyekhez. Az üvegház ajtaját zárva találták. Kulcs hiányában nem volt mit tenni. Mivel a pincébe azért nem mentek le, a lépcső felé vették az irányt. A lépcsőt kísérő falrészen Augustus bácsi családtagjait ábrázoló képek függtek. Noah fintorgott az alakok arcberendezésén, édesanyja közben el volt ragadtatva a helytől. Nem érdekelte a pókháló, sem az évtizedek alatt felgyülemlett por, imádta az antikvitást. Az emeleten végigjárva megtalálták a konyhát, fürdőszobát, és Noah legnagyobb örömére, a könyvtárat. A lakószobák mindegyike zárva volt, ezt Mrs. Cromwell nem tudta mire vélni, mert a recepciónál egy kulcs sem függött a táblán. A padlásszobába vezető lépcső hosszú volt. A koszra való tekintettel Mrs Cromwell nem tartotta jó ötletnek, hogy felmenjenek. Fia egyetértően bólogatott magyarázatára. Ami mindegyik szobában megegyezett, hogy találtak bennük viaszfigurákat. Rezzenéstelen arccal bámultak a semmibe és mintha éppen a hétköznapi dolgaikat végezték volna. A bálteremben álló figura kardot tartva vívópózban állt, a konyhában lévő elegáns ifjú hölgy az ablakon bámult kifelé, a könyvtárban háromra is bukkantak. Két vidám szőke gombafrizurás fiúcskára, akik az ajtó két oldalán áltak. Egyikük kövér volt, a másik sovány. Összecsukott esernyőket tartottak a kezükben, mintha őrt állnának az ajtónál. A harmadik a szemüveges lány volt, aki megölte a két ékszertolvajt. Most ujjával éppen megérintette a dísz földgömböt. A két új lakó csodálta a figurák élethű vonásait és elegáns öltözékét. Körbejárták, megsimogatták a viaszbábukat.
-Úgy látom Augustus bácsikád gyereket szeretett volna. –vélekedett Mrs. Cromwell.
-Miért gondolod? –kérdezte Noah.
-A viaszbábuk mind gyerekeket ábrázolnak. Ahogy nézem kb. 2 évvel lehetnek idősebbek nálad.
-Még csak 12 vagyok, az már nem számít gyereknek.
-Hohoho…akkor elég idős az én kicsi fiam, hogy kibírja nékülem.
-Miért?
-Elmegyek bevásárolni meg benézek a munkaügyi hivatalba.
-Addig én mit csináljak ebben a romhalmazban egyedül?
-Olvasgasd mondjuk a könyveket, vagy nézd meg a kertet. –ajánlgatott Mrs. Cromwell miközben elindult a könyvtár kijárata felé.
Noah követte miután még egyszer megnézte magának a földgömbnél álló lányt. Kísértetiesen élethűnek találta. Abban a pillanatban, hogy kilépett a szobából, a figura elfordította a fejét, a háttérből pedig halk kuncogás hallatszott.
Noah lekísérte édesanyját az előcsarnokba. Anyja a kezébe nyomta a csomagját, megigazította a kék csíkos ingét. Addig-addig szöszmötölt gyermekén, amíg az elvesztette a türelmét.
-Anya!!! Légy szíves… –morgott.
-Vigyázz magadra, amíg távol vagyok. Próbáld megkeresni a kulcsokat a zárt szobákhoz, mert elég drága lenne lakatost hívni.
-Rajta leszek, Anya. –mondta sóhajtova Noah.
Mrs. Cromwell mosolygott és ismét beletúrt Noah kócos hajába, majd az ajtót becsapva távozott. Fiatal hősünk magára maradt a hatalmas házban. Nem elég, hogy könnyen el lehet tévedni, de furcsa érzése támadt a viaszfigurákkal kapcsolatban is. Miért csinálta őket, Augustus bácsi? Hobbiból, pénzért vagy édesanyja által említett problémát akart vele megoldani. Eddigi ismeretei szerint a viaszmúzeumokban hírességeket örökítenek meg, azonban a bábuk közül egyik sem volt az. Mi célt szolgálnak az elegánsan öltözött teenagerek? Elmélkedéséből a gyomorkorgás ragadta ki. Már korán reggel úton voltak és nem evett semmit még ma. Gondolta felmegy a konyhába és megeszi az útra csomagolt szendvicsét. A konyhába belépve nyitva találta az ablakot. Nem emlékezett, hogy kinyitották volna, de talán tévedett. Leült az öreg asztalhoz és nekilátott a szendvicsének, közben nézte a vöröshajú viaszbábút, aki szép kék ruhát és kötényt viselt. Még mindig ugyanott állt, azonban a feje körül pillangók röpködtek. Bizonyosan kintről jöhettek be, de miért érdeklődnek egy viasztest iránt.
-Mi a fene? –értetlenkedett Noah és odasétált a lányhoz.
-Szia! Hogy vagy ma? Elég porosan ahogy látom. –szólította meg a bábut, mire az válaszul hirtelen beleharapott a szendvicsébe. Noah arckifejezése cinikusról halálra rémültre váltott. A vöröshajú viaszbábú teste mozogni kezdett. Jobb karját remegve felemelte, mutató ujját kinyújtva rámutatott és Dühösen így kiáltott:
-Hogy merészelsz megszólítani, arcátlan suttyó???
A kisfiú válaszképp egyenesen a képébe üvöltött, amitől még a bábu is meglepődött, majd kiszaladt az ajtón. Amint kifordult hősünk az ajtón, farkasszemet nézett a szemüveges bábuval, akivel a könyvtárban találkozott. –Boo!!! –Kiáltotta a bábu és hozzá még fenyegetően mindkét kezét Noahra emelte. Noah eszeveszetten szaladt tovább. Szeretett volna lejutni a hallba, hogy anyja után fusson akár az erdőn keresztül, de a lépcsőnél szembetalálkozott a bálteremben pózoló úriemberrel, aki azonnal rászegezte a kardját, amint meglátta. –Hová lesz a séta, törpe? Noah nem válaszolt, megfordult és próbált menekülési útvonalat találni. A viaszbábuk csak közeledtek és nevetgéltek rajta, a könyvtárajtó előtt is frászt kapott a két szőke vidám fiútól, aki szintén elhagyták őrhelyeiket. Egyetlen hely volt, ahová mehetett. A padlásszoba. Ott viszont még nem járt. Mi van ha ott is tanyázik egy a szörnyek közül. Döntésre nem volt sok ideje. A szörnyetegek csak közeledtek és közeledtek.
-Megszentségtelenítetted otthonunkat!
-Beléptél a kapun!
-Véged van, kölyök!
-Halál! Halál! Halál!
Hangzottak el a fenyegető szavak a fiú háta mögött. Sikerült némi időt nyernie üldözői elöl. A folyosók labirintusában eltünt a szemük elöl. Gyorsan felrohant a lépcsőn, mely talán a padlásra vezetett. A lépcső végén lévő rögtön beszaladt az ajtón, majd becsapta. Hátával nekifeszült az ajtónak, lihegett, szíve hevesen dobogott. Tekintetével fürkészte a sötét szobát, hogy nincs-e veszély. Mindenfelé dobozok egymás hegyén-hátán. A szobában láthatóvá vált a por, amelyet hősünk vert fel, ahogy belépett a szobába a padlásablakok segítségével. Már épp kezdett volna megnyugodni, amikor a szoba egyik sarkából egy női hang szólalt meg:
-Ki az?
Noah nem válaszolt. Rövid idő múlva motoszkálásra lett figyelmes. Egyre hangosabban hallotta a lépéseket. Bárki is szólt az előbb felé közeledett. Ez a bizonyos illető rögtön láthatóvá vált a tetőablak fényében. Noah ilyet még életében nem látott. A hang gazdája egy fekete ruhába öltözött furcsa teremtmény volt. Arca valamilyen állatéra emlékeztetett, testét vöröses bunda borította. A szoknyája alól előbukkant lompos farka. Ekkor jött rá, hogy az a különös szerzet olyan mintegy róka, csak két lábon jár, de hogyan került ide. Miféle szörnyetegekkel zárták össze. Ráadásul anyja nem mostanában fog visszajönni, hogy a segítségére siessen. Mihez kezdjen most. A róka egyre közeledett feléje.
-Szia! Ne félj tőlem…nem akarlak bántani.
-Ne közelíts! –kiáltott rá agresszívan Noah, amitől a lény összerezzent.
-Nincs mitől tartanod. Engem is utálnak azok, akik elöl idebújtál.
-Mik vagytok ti? Mi ez az egész?
-Engedd meg, hogy bemutatkozzak. Vixen vagyok, a hetedik viaszgyermek. Édesapám, Dr. Feewald legutolsó alkotása. –mondta a lány és elegánsan meghajolt Noah előtt.
-Engem…engem Noah Cromwellnek hívnak. Most költözünk ide, ha minden igaz. Dr. Feewald a nagybátyám…szóval viaszbábuk vagytok.
-Igen. Bocsáss meg, hogy megijesztettelek, nem akartam.
-Most már én érzem rosszul magam, bocsáss meg, hogy üvöltöztem.
-Semmi baj. Hiszen nem természetes dolog, hogy beszélő viaszbábukba botlik egy magadfajta halandó.
Noah közelebb merészkedett a rókalányhoz, hogy jobban szemügyre vehesse. Testén volt néhány seb, ruhája is el volt szakadva.
-Bántott valaki?
-Igen…a testvéreim, akikkel találkoztál. Nem szeretik, hogy más vagyok, mint ők.
-Tényleg elég furcsa vagy. Még sosem láttam két lábon járó rókát. Nem bánod, ha megsimogatlak?
Vixen felnevetett. –Hogy te milyen aranyos vagy.
Azzal hagyta, hogy Noah megsimogassa az arcát. Jól esett neki, ahogy az apró gyermeki kezek a bundáját fésülgetik.
-Hogy lehetséges ez? Beszélsz, érzel, pedig nem vagy más mint…
-Egy viasztest…fogalmam sincs, kicsi fiú.
-Nem vagyok kicsi!
-Mihez képest!
-Argh…
Léptek zaját lehetett hallani az ajtó túlsó oldaláról. Noah ijedten bebújt a barátságos viaszbábu mögé és remegő hangon így szólt: -Most mi lesz?
-Nem tudom. Az ajtót csak kívülről lehet nyitni, szóval innen nem tudsz hová menekülni.
-Jaj ne! –aggódott Noah és Vixen ruhájába kapaszkodott.
Az ajtót indulatosan benyitotta az élen haladó kardos srác, nyomában a szemüveges lánnyal, akit a két szőke fiú követett, akik még mindig nevetgéltek. A sort a vöröshajú urilány zárta, aki legyezte magát. A sötéthajú, sötét kabátot viselő srác a kardját Vixenre szegezve ráförmedt:
-Állj félre, te ócskaság! Nem látod, hogy ez a halandó nem közülünk való, vagy talán vak vagy?
-Nem, bátyám. Látom, hogy ember és nem bábu.
-Akkor takarodj az utamból és hagyd hogy végezzek vele.
-Könyörgöm hozzád, Ambrose. Ez csak egy kisfiú. –próbálkozott Vixen.
-Ez nem mentesíti azalól, hogy felnyitotta a pecsétet az öreg kapun.
Vixen Noahra nézett. –Igaz ez, Noah? –kérdezte.
-Igen. Egy öreg kulccsal nyitottuk ki.
-Te kis ostoba féreg! Nyakunkra hozod a végzetet. –fakadt ki a szemüveges lány.
-Hallgass, Rebecca! Állandóan csak gyűlölködni tudsz. –szólt vissza neki Vixen.
-Csak nem megtetszett a kis csúszómászó? Betegebb vagy mint gondoltam.
-Fogd már be! Ő nem a testvérem, de legalább nem beszél úgy velem, mint te.
-Csirkeboksz! Csirkeboksz! Hajrá! Húhú!!! –kántálta a két szőke viaszgyermek egymásbakarolva.
-ELÉG! –Bődült el Ambrose. –Szóval most mi a francot akarsz kezdeni vele? Férfit nevelsz belőle?
-Könyörgöm, kedves bátyám. Bármit megteszek, csak ne bántsd őt. –felelte a rókalány. Megfogta Noah kezét. –Adjunk neki egy esélyt, talán…
Mondatát Noah szakította félbe: Hogyan tehetném jóvá?
-Már megint belebeszélsz más mondanivalójába? –morgott a vöröshajú lány.
Ambrose eltette a kardját, ami a körülötte állokat megdöbbentette.
-Erre magadnak kell rájönnöd. Naplementéig kapsz időt. Ha addig nem sikerül csinálnod valamit, ígyis-úgyis meghalsz és mi is veled.
-Állj! Állj! Állj! –Ugrott Ambrose elé Rebecca, az undok szemüveges viaszgyermek. –Csak úgy megengeded, hogy velünk legyen, hogy megtudja a titkainkat?
Bátyja erre megfogta mindkét vállát, sóhajtott egyet, majd ezt mondta:
-Ki szavaz amellett, hogy megöljük a kis patkányt?
Rebecca és a vöröshajú lány feltette kezét, valamint ő maga is.
-Tehát Cecilia, Rebecca és Én. –jelentette ki. Noah erősen fogta Vixen kezét továbbra is, hogy szinte izzadt a tenyere. –És ki szavaz arra, hogy adjunk esélyt a kis…
-Noahnak hívják. –szólt közbe a hetedik gyermek mielőtt újabb gúnyos jelzővel illették volna a fiút.
-Tehát Noáhnak? –fejezte be a mondatát a kardot viselő fiú.
Ő maga ismét feltette a kezét. A két szőke fiú is széles vigyorral jelentkezett. Vixen szavazatával végül biztos volt, hogy Noahnak nem esik baja.
-Tom és Jerry, Vixen és Én. Három-négy arányban mi győztünk. Marad a kölyök. Rád bízom hugom, de egy gyanús mozdulat és mindkettőtöket megöllek.
-Vigyázni fogok rá, bátyám. –válaszolt bánatosan Vixen. Bántotta a gondolat, hogy bátyja képes lenne őt megölni.
-Nem akarom ledönteni a öntelt légvárad, Ambrose, de az idétlen öcsédet még mindig nem találtuk meg, nem gondolod, hogy ő fontosabb, mint ez az izé? –morogta Cecilia.
Becky ciccegve távozott a padlásszobából, ahol most már nagy porfelhők keveregtek a mozgolódástól.
-Ez csak újabb ürügy, hogy Vixy lejöhessen a padlásról. Engem sem érdekel a kis patkány. –folytatta Cecilia.
-Ti mindketten undorító szipirtyók vagytok! Szégyellem hogy egy viaszból formáztak minket. –vágta hozzá Vixen.
-Keressétek meg Oswaldot, aztán találd ki, hogy vegyed hasznát a kölyöknek. –mondta Ambrose és avval kitessékelte hugát és a rábízott embert a padlásajtón. Megvárta amíg a két öccse és a másik huga is elhagyja a padlásszobát, majd becsukta az ajtót.
Ahogy mentek lefelé a lépcsőn, Noah még mindig nem dolgozta fel a történteket. Még csak dél sincs, de már halálosan megfenyegették, sértegették, segítségét kérték viaszfigurák, dolgok, amelyek normál esetben nem csinálnak ilyeneket. Hiszen egy kiállított lovagpáncél sem mozog, beszél és hányja kardélre a múzeum látogatóit. Maga a kastély sem emlékeztette az hagyományos uri házakra. A Feewald kastélyból hiányzott az nemesi elegancia. Mintha egy jött-ment ember háza lett volna, aki egy szemétkupac közepén is jól érzi magát. Még mindig nem engedte el a rókalány kezét, aki gyorsabb lévén vezette. Gondoltaiból kizökkentette, hogy a két szőke báty, Tom és Jerry közrefogta, majd kérdezgetni kezdtek:
-Honnan jöttél?
-Szeretsz enni?
-Mi a kedvenc színed?
-Hány szendvicset eszel naponta?
Rövid idő alatt annyi kérdést tettek fel, Noah azt se tudta, mire válaszoljon, mulatságosnak tartotta a két játékos testvért, aki egy percig sem tudtak egy helyben maradni. A lépcső korlátjába csimpaszkodtak, lecsúsztak rajta, egyik lépcsőfokról a másikra ugráltak.
-Hát…szeretem a vonatokat. –szólt csak egy hirtelenjében. A fiúk szeme ragyogott a boldogságtól.
-Lehetséges ez, Tom?
-Végre valaki szereti azt, amit mi is, Jerry.
Sírvafakadva az örömtől Vixen lábai elé térdeltek.
-Nővérkénk. Ugye kölcsönadod nekünk a kis rágcsálót miután végeztünk a keresősdivel?
-Noahnak hívják, hányszor mondjam? –kiáltott rájuk mérgesen Vixen elengedve Noah kezét.
Bundás mancsaival megfogta mindkét fiú egy-egy fülét és erősen megcsavarta őket.
-Hogy lehet, hogy nálunk mindenki ilyen önző?! Viselkedjetek.
-Mit követtünk el? Ne tépd le a fülünket! –bőgtek a testvérek egymásba kapaszkodva.
-Mindegy…itt a könyvtár, gyertek. –sóhajtozott Vixen.
A könyvtárban nagy volt a rendetlenség. A polcok mellett könyvtornyok hevertek szerteszét.
-Azt se tudom hol kezdjem, annyi itt a könyv. -mondta Noah a polcokat kémlelve.
-Apám jegyzeteit kell megtalálnunk, de már évek óta hiába kutatunk utána. -mondta Vixen.
Ahogy átnézték a polcokat, egyik pillanatról a másikra megláttak egy furcsa könyvet. A borítója szakadt volt, és arany betűkkel ez állt rajta: William Scott, A Rejtélyek kulcsa.
-Mi lehet ez? -mormogta Noah maga elé, majd megmozdította a könyvet. Amint ez megtörtént, kattogás és nyikorgás töltötte meg a termet. Az egész polcszakasz életre kelt.
-Jajaj, mi történik! Itt a szörny! - jajgatott Tom és Jerry.
-Ugyan már, dehogyis. Nyugodjatok meg testvérkéim.- Nyugtatgatta testvéreit Vixen.
Ahogy a könyvespolc elfordult láthatóvá vált egy bejárat.
Bent egy dolgozószoba volt íróasztallal és székkel. A székben aludt a keresett testvér, Oswald. Noahék lépteire felébredt.
-Jó reggelt!
Vixen: Oswald bátyám!
Noah: Jó reggelt!
Oswald: Te ki vagy?
Tom & Jerry: Kispajtás egy távoli helyről. Jött, hogy megszabadítson minket az átoktól, úgy ám.
Oswald: Értem. -mondta ásítva. -Ha még mindig a jegyzeteket keresitek, megtaláltam.
Vixen: Éljen! ^^
Oswald: Tessék, itt a jegyzetfüzet.
Átnyújtotta Noahnak a füzetet, majd visszaült a székre és elaludt.
Vixen: Micsoda egy hétalvó...
Noah fellapozta a jegyzetet, rögtön talált egy részt, ami érdekesnek tünt számára.
Elkezdte olvasni a „Gyermekeim” névre keresztelt fejezetet.
„A kísérleteim végre sikeresnek bizonyulnak. Nem hiába foglalkoztam sötét varázslatokkal az elmúlt 40 év során. A gyermekeim lehetnek a kulcs a tökéletes öröklét eléréséhez, de vajon melyiküknek sikerül olyan szívet és lelket adnom, hogy képesek legyenek véghezvinni életem munkáját.
1-s számú gyermekem: Ambrose. Hős lovag, akinek ereje 100 katonáéval felér. Az ártatlanok és elesettek védelmezője, de sajnos nem sikerült jól működő szívet adnom neki.
2-s számú gyermekem: Cecilia. Ő egy igazi hercegnő, aki mindenre képes, amire egy nemes hölgy. Beszél az állatokkal, szereti a virágokat, tud főzni és táncolni, csak ne lenne annyira nagyképű.
3-s számú gyermekem: Oswald. A hétalvó. Nem tudom hogy sikerült ennyire unalmas alakot létrehoznom, de azért szeretem ezt a lustaságot. Oswald a nap nagy részében szunyókál, de érdekes dolgokat mond, ha néha napján kinyitja a száját.
4-s számú gyermekem: Rebecca vagyis ő jobb szereti ha Becky-nek szólítják. Egy igazi mindentudó. Közel jár ahhoz, hogy ő legyen a kulcs. Sajnos a szemüvegén keresztül a világot tudományosan elemzi.
5-s és 6-s számú gyermekeim: Tom és Jerry. Nem véletlenül vettem egybe ezt a két rakoncátlan kölyköt. Azon felül, hogy megnevettetnek, nem sok mindent csinálnak. Folyton a játékon jár az eszük. Kár, hogy nem tudom pároztatni egyikőjüket Beckyvel, nade miket beszélek vén létemre.
7-s számú gyermekem: Vixen. Nem kellett volna úgy viselkednem, mint Neki, amikor létrehoztam Vixent. Végtelenül kedves és megértő lány, csak a külsejét tönkretette a hatalomvágyam.

Azt hiszem felhagyok a kulcs utáni kutatással, ennek nincs értelme, de a munkatársam mindenképpen eredményt követel. Nem tudom mit csináljak vele, félek, hogy elveszi az életemet, ha nem csinálom azt amit mond. Az egyik gyermekem képes lenne megállítani Őt, de inkább legyen az, amit Ő akar egyenlőre.”
Noah számára világossá vált, hogy az egyik gyermekben relik a titok nyitja, de vajon melyikük az?! Már csak pár órája volt estig, ezért nem habozott hát végigkérdezni a gyerekeket.
-Oswald...Oswald? -rázta fel a szuszogó viaszgyermeket.
Oswald: Mit akarsz...olyan jól aludtam...
Noah: Nem érzed azt, hogy különbözöl a többiektől?
Oswald: Milyen furcsa kérdés ez, hát persze hogy különbözöm, hiszen én vagyok én.
Noah: Értem, bocsáss meg hogy felkeltettelek.
Vixen aggódva figyelte az eseményeket.
Vixen: Mit olvastál Noah? Ugye nem valami rosszat velünk kapcsolatban?
Noah: Nyugodj meg, semmi baj. Feewald nagybácsi szerint egyikőtök a kulcs.
Vixen erre ijedt arcot vágott, majd váratlanul elrohant a titkos szobából.
Noah: Ezt meg mi lelte?
Tom és Jerry: Rossz hatással vagy Vixy foxyra. Gyere, menjünk vonatozni.
Noah vállrántással elintézte a dolgot. Elment a két rakoncátlan kölyökkel a gyerekszobába, ahol az építőkockától a babákig minden volt. A vasúti modellekkel történő játék sem hozott eredményt Noah számára. Biztos volt benne, hogy nem a két gyereklelkű bábu a kulcs. Elindult hát a konyhába, hogy találkozzon Ceciliával. Azonban a hercegkisasszony stílusú leányzóval sem járt sikerrel. Nem tudta megfejteni, miből jöhet rá a kulcs gazdájára. Talán Ambrose lovag a kulcs, vagy Vixen?









Az üvegkoporsó teljes ellentétben állt a pince többi berendezésével. Noah a kristálytiszta felületen keresztül látta a nyugodtan fekvő néhai nagybátyját. A doktor teste egyáltalán nem mutatta az elmúlás jeleit. Olyan volt, mint a fotókon, amiket régi családi albumokban látott.
-Legalább utoljára megnéztünk apánkat, mielőtt jön a gonosz! –mondta Ambrose.
-Nem fogunk meghalni, megvédjük magunkat. –bíztatta Noah.
-Buta kölyök! Fogalmad sincs róla, milyen nagy hatalommal bír a Haemonkulusz! –jött a dühös válasz.
Noah körbenézett. Mindegyik gyermek arcán tehetetlenség ábrázata ült. Hirtelen hatalmas szél vágta ki a pinceajtót. Felkapta Ceciliát és a falnak csapta. A hercegnő fájdalmasan felnyögött, majd hanyatt a padlóra zuhant.
-Cecilia!!! –Kiálltotta elborzadva Vixen és a mozdulatlanul fekvő nővére segítségére sietett.
Becky próbált stabil pózban megállni, amíg Tom és Jerry apjuk üvegkoporsójába kapaszkodtak. Oswald elterült a padlón, hogy el ne fúlja az szél ereje, de azon nyomban el is aludt jó szokásához híven. Noah az üvegkoporsó mögé kényszerült a nagy erejű szél elöl. Ambrose előrántotta a kardját és idegesen nézett körül. Távolról gonosz vihogást hozott a tomboló levegő. A vad széllel egy idő után sötét porfelleg suhant be a pince ajtaján. Amint a porfelhő a szobába lépett, azonnal elcsitult minden. A sötét felleg lassan szertefoszlott, és előtűnt mögüle a varázsló, aki a nevét félték a kastély lakói: Haemonkulusz. Nem tudni, hogy min, de nevetett. Kopasz, hófehér feje volt, homlokán körbe rúnákat festett, sötét fekete talárt viselt. Hosszú varázsbotot tartott csontvékony kezében, amely ijesztő sikoltó arcokat ábrázoló gömbben végződött. Olyan volt, mintegy csontváz, amely éppen kineveti a halált.
A viaszgyermekek lassan magukhoz tértek és mind a nevető alakot figyelték.
-Nem esett bajod? –kérdezte Vixen a hercegnőtől.
-Dehogyis. Ne aggódj már folyton.
-Jó… -szomorkodott a rókalány.
Noahval együtt felsorakoztak a varázsló előtt. A bizarr illető csaknem akarta abbahagyni a nevetést. Ambrose rászegezte a kardját.
-Mit akarsz tőlünk, Te féreg?
A varázsló erre abbahagyta a nevetést.
-Nahát…nahát. Csak nem felkészültetek arra, hogy jövök? Ez nem vall rátok. –vélekedett arcáról nem mellőzve a gonosz vigyort. A figurák között kiszúrta Noah-t. –Áh, szóval egy halandó segítségét kértétek. Szánalmas.
-Takarodjon a házunkból! Önt már nem látjuk itt szívesen. –vágott vissza a lovag.
-Azt majd én eldöntöm. Nos a helyzet a következő! Vagy jöttök velem, vagy meghaltok! Gáháháháháhá!!! –mondta Haemonkulusz miközben elindult a viaszgyermekek és hősünk felé. Noah nem tudta mi tévő legyen. „-Bárcsak tudnám melyikük rejti a titkot a gonosz legyőzéséhez…a fenébe!”. A viaszgyermekek a koporsóhoz gyülekeztek, mintha védeni akarnák azt.
-Ha csatlakoztok hoztám és itt haggyátok ezt a kihalt házat, nagy erőt adok nektek. –próbálkozott a mágus.
-Hagyjon minket békén! Eleget játszottak az életünkkel és az érzéseinkkel. –förmedt rá Becky.
-Tulajdonképpen csak örökéletű gyilkológépeknek hoztak létre minket. –ébredt fel egy pillanatra Oswald.
-Jól mondod, narkolepsziás barátom. Gyertek és legyetek az én gyermekeim. Nem kerülhetitek el a sorso…
-Elég! –üvöltötte Ambrose – megmutatom milyen sors jár neked!!!
Azzal megrohamozta a varázslót, de az könnyedén ellépett a csapások útjából. A többiek tehetetlenül nézték, ahogy a sötéthajú, jó vágású lovag szembeszáll a gonosszal úgy, ahogy a mesében meg van írva, csakhogy ezúttal ellenfele túl erősnek bizonyult. Egy óvatlan pillanatban Haemonkulusz markába kötött ki. A varázsló kezei gyengének és csontosnak tüntek, de mágikus ereje olyan pusztító fizikai erővel ruházta fel, amiből Ambrose képtelen volt kiszabadulni. Fulladozott, mert a gonosz mágus a torkát ragadta és úgy tartotta a levegőben. Erejét vesztve kiejtette kezéből a díszes markolatú kardot.
-Buta kölyök! Nézd meg mit kapsz tőlem, ha mellém állsz! –mondta Haemonculus. Azzal átváltoztatta kezében függő áldozatát emberré. Ambrose-nak hirtelen igazi bőre, igazi szemei, igazi szíve. Amint a varázslat körbeért a testén, a mágus elengedte. Földet érve egy pillanatig vergődött, majd felállt.
-Ambrose! Nem esett bajod? –kérdezte aggódva Cecilia.
Tom és Jerry remegett félelmében, Oswald a koporsónak dőlve aludt, Becky elképedt arccal figyelte felegyenesedett bátyját, csakúgy mint Noah és Vixen.
-Valami megváltozott rajta! Te is látod, Vixen? –kérdezte barátjától Noah.
-Ambrose…Ambrose…
-Vixen?
A hetedik gyermek nem reagált Noah szavaira, csak állt mereven és továbbra is bátyja nevét ismételgette. Közben a hős lovag végtagjait vizsgálta. Ez volt az első alkalom, hogy érzett hideget, meleget maga körül. Érezte a pince dohos levegőjét is.
-Nem érzed magad jobban így, fiam? –kérdezte vigyorogva a mágus.
A fiú ránézett majd elmosolyodott.
-Dehogynem, Apám.
-Akkor öld meg kívülállót.
-Ezer örömmel.
Azzal megindult Noah felé, hogy megölje őt. Kardjának pengéjét magasba emelte, majd lesújtott.
-Neee! -kiálltotta Vixen és ellökte a kisfiút a penge útjából. A fegyver belefúrodott a testébe kettészelve a felsőtestét. A megcsonkított test térdre rogyott. Hatalmas fény kerekedett elvakítva a teremben állókat. Egy tündöklő gyémánttőr emelkedett ki Vixen testéből.
-Úristen! Mit tettem! Hugom!!! -fakadt ki Ambrose, és még mielőtt bármit tehettek volna a többiek, szíven döfte magát. A varázsló morgott:
-Ostoba kölykök! Hatalmat akarok nektek adni, erre megölitek egymást.
-Senki nem kér a sötétség hatalmából! -Üvöltötte Noah és azon nyomban a varázslóba hajította a gyémánttőrt. A tőr a mellkasába fúródott. Szürke teste megtelt fénnyel, párologni kezdett.
-Ez nem lehet igaz, hogy vesztek egy halandóval szemben. -sírt a haemonculus. Teste pár pillanat múlva szertefoszlott.
Noah, Cecilia, Rebecca, Oswald, Tom és Jerry csak álltak és bámultak. Egy szó sem hagyta el a szájukon. Némán álltak és nézték a két darabokra tört Ambrose és Vixen. Hirtelen megjelentek előttük a viaszgyermekek szellemei.
-Köszönjük neked, Noah. Igazán bátor tettet hajtottál végre. -mondta Ambrose nyugodt arccal. -Bocsáss meg, hogy nem hittem neked.
-Semmi baj.
Cecilia sírvafakadt.
-Mi lesz velünk nélkületek?!
-Ne féljetek! Mi mindig veletek leszünk.

Ez a kedvenc tortenetem toled ^^ Tovabbirtad am, mert regrol emlekszem erre ..